1.  fejezet

Komoly tanács

A Hercegnő felkapta a fejét. A díszes Tanácsterem, amelyben ült, mostanra már megtelt komoly tekintetű, fekete ruhás nőkkel és férfiakkal, akik mind rossz hírt hoztak. A királyi fenség szertenézett a teremben. Tudta, nem jó ügyben ülnek most itt. Maga is tisztában volt a történtekkel, de nem szólt egy szót sem. Szokásához híven csendben várt. Várta, mi történik. A hatalmas aranytrón, amelyben ült, egészen fenségessé tette. Kecsesen a karfára fektette a kezét. Töprengett. Szép vonású arca néha megenyhült, néha megkeményedett.

Látta, hogy néhány, egy külön csoportba tömörült férfi hangos vitát folytat. Vadul gesztikulálva vitatkoztak. Egy félig kopasz, hosszú szakállú, vézna és vinnyogó hangú befolyásos öreg volt a leghangosabb.  Nagyokat hadonászott, magas hangján rikácsolt és egyszer-egyszer kissé fejbe is kólintotta a mellette lévő méltóságteljes öreget. A Hercegnő nem  értette mit beszélnek, de néhány sejtése volt. Érezte itt a pillanat, amikor kezdenek bevadulni a vendégek így hát szólásra emelkedett:

-Kedves barátaim! Köszöntelek benneteket az év háromszázhuszonharma-

dik tanácskozásán –lelkes tapstömeg tisztelte meg.- Szomorú hírt hoztatok mindannyian, látom. Tudom mi történt gyönyörű birodalmunkban, nem fogom arra fecsérelni az időt, hogy meghallgassam ezt vagy elmondjam. Most meghallgatom egyéni panaszaitokat. Kinek lenne ilyen? Álljon fel!

  Lábdobogás hallatszott, majd ezer és ezer ember emelkedett fel. A Hercegnő gondterhelten felsóhajtott, a rengeteg szomorú arc és álló ember láttán. Lehunyta a szemét, majd felnyitotta, de lassan, nem sietett. Egy ember felkiálltott, kérve a Hercegnőt, legyen ő az első; egy másik kezét az égnek emelve nyújtózkodott, hogy lássák; a következő hangos hangot adott ki, ami egy feltörő sírás és egy kétségbeesett kiáltás keveréke lehetett.

-Nyugodjanak meg! Kérek mindenkit csillapodjon le! –kérlelte a Hercegnő a hangos tömeget.- Mindenkit meghallgatok, ígérem!

  Lassan csend telepedett a fényes Tanácskozó teremre.

  A Hercegnő végigpillantott a népén és megakadt a szeme egy öreg, elnyúzott, rongyos emberen, akit személyesen is ismert. Látta az öreg szeméből kigördülő könnycseppet és rögtön döntött, hogy ki legyen az első: Gearand, az öreg és kiváló szabó.

-Gearend! –kiáltott fel, hogy az öreg észrevegye.- Gearand! Te leszel az első. Rajta, mi a bajod, mondd! S én hallgatlak.

  Gearand álltából térdre borult és zokogni kezdett.

-Köszönöm, Hercegnő, nagyon köszönöm! –hálálkodott őszinte örömmel.

-Mondd, Gearand, mond hát! –szólította fel a Hercegnő.- Hallgatlak.

-Nagy az én panaszom, Felség –panaszkodott Gearand.- Az egész falum nevében jöttem szólni. Mostanában nincs nyugtunk se éjjel, se nappal. –várta, hogy a Hercegnő szólítsa, addig nem volt mersze szólni.

-Mondd, Gearand, meg se állj a legvégéig! –bíztatta a Hercegnő.

-Igen, Felség, mondom is –Gearand nagyon izgatott volt és boldog.- Tehát, nincsen sohasem nyugtunk; támadások zavarnak…

-Elnézést, ha közbeszólok, drága Gearand –szakította félbe a Hercegnő.- de mik is zavarnak? Ugyanis amit hallottam az imént, az elég aggasztó…

-Jól hallotta, Hercegnő, támadások zavarnak! –bátorodott fel az öreg.- Urougeand támadások, napi rendszerességgel! Szörnyű! Maderias hercege felbátorodott! Nincs tőle nyugtunk soha!

Az urogeand-ok vérszomjas vadállatok voltak, ezért is félt tőlük Gearand egész faluja. Száz- és ezres falkákban jártak, akár három láb magasra is megnőttek, szélességük elérte az egy lábat! Leginkább egy ősember, egy kardfogútigris és egy medve keresztezésére hasonlítottak. Felső ajkukból tűhegyes, öt-hat centi széles és harminc-negyven centi hosszú agyarak nőttek, amelyek folytonosan mocskolva voltak a vértől és a keki színű seresbortól, amit naphosszat ittak. Két lábon jártak, de testüket szőrzet borította, a fejük búbjáig. Hosszú, széles orruk volt, amibe rendszeresen vaskarikát fűztek. A lábuk és a kezük éles és hosszú karmokban végződött. Általában csatabárdott, lándzsát vagy hatalmas kardot hordtak maguknál.     

-Na és mondd! –kérdezett a Hercegnő megrémülve.- Hányan vannak ilyenkor?

-Ó, az sokat változik! Van mikor tíztől ötven példány itt járt, de volt rá példa, hogy csak egy-kettő. Aggasztó, felettébb aggasztó, hogy változik a számuk…

-Az –hagyta rá a Hercegnő.

-Fegyverrel jönnek! Van náluk bárd, lándzsa, nyíl, kard és még ki tudja mi! Az emberek ilyenkor bemenekülnek a házaikba, de jó néhány ember eltűnt, vagy holtan találták meg… Az egyik legjobb barátom… -újra rátört a sírás, erősen remegni kezdett.

-Na –vígasztalta a Hercegnő.- Mi lelt, barátom? Mi lett a barátoddal? Csak nem…?

-De igen, Felség –válaszolt szomorúan, de némiképp lecsillapodva Gearand.- Őt is a házában találták meg… holtan.

-Sajnálom –hajtotta le a fejét a Hercegnő szomorúan.- Vedd őszinte részvétemet.

-Hercegnő, köszönöm, de most térjünk vissza a tárgyra! –határozott erőt véve magán az öreg.- A támadások…  Vér keresztezi útjaimat a faluban, fekete zászlók a kerítéseken, a falakon. Segítsen! Nagyon kérem! Ugye segít?

-Jaj, természetesen, Geardan! –ígérkezett a Hercegnő.- Természetesen minden lehető biztonsági intézkedést megteszek majd!

-Köszönöm! Nagyon köszönöm! Minden ember áldja Hercegnő! –tört ki, most épp, örömkönnyekben Gearand.- Hálás lesz érte a nép!

-Nem kell a hála, kedves öreg! –mosolyodott el a Hercegnő.- Elég nekem, ha boldog a falud! De most arra kérlek, maradj csöndben, míg meghallgatom a többieket! Úgy látom, van néhány jelentkező…

         És ezután a Hercegnő még ezer panaszt és kérést hallgatott végig. Mindegyikre kedélyesen válaszolt és segítséget ígért. A Hercegnő tiszta szívű teremtés volt, de tudta, hogy ennyi kérést nem tud teljesíteni, jóakaratból hazudott hát. Nehezére is esett hazudni! A nyaka rákvörösre gyúlt, verejték gyöngyözött a homlokán. Nem tudta mit tegyen; adjon jó érzést a népnek, hazudjon, hogy az emberek jól érezzék magukat vagy ne ígérjen semmit, szomorítsa el vendégeit, de ne hazudjon. A kettő közül inkább az elsőt választotta. A tanácsot kora reggel kezdték, de lement a nap, mire végetért, de a Hercegnő mégis marasztalta az embereket:

-Kérem, figyelem! –kiáltott, miután mindenkit meghallgatott.- Kérem, még maradjanak egy kicsit! Tudom, ez ellen tiltakoztam a tanács elején, de most mégis szeretném elmondani mi történt országunkban.

         A teremben erre nyugtalan zúgolódás, topogás, ellenkező moraj futott végig.

-Tudom, sajnálom, de szeretném, ha mindenki úgy menne el, hogy ezt biztosan tudja! –mentegetőzött a Hercegnő.

-Mind jól tudjuk! –rázta az öklét egy mérges, izmos kovács.

-Ha nem tetszik elmehet! –mondta tanítóskodva a Hercegnő.- Menjen!

-Nem, nem úgy értettem! –vörösödött el a kovács amúgy is piros képe.

-Jó. –állapodott meg a Hercegnő.- Akkor maradjon! Ha önnek úgy jó. Na, most már mondhatom? Más ellenvetés?

         A Tanácskozóterem néma maradt, egy mukkanás sem hallatszott.

-Jó. –mosolyodott el a Hercegnő.- Ezt igennek veszem. Tehát…  Birodalmamat… Elnézést, birodalmunkat szörnyű csapás érte: Fél éve nem született Varázslény, pedig van, ami hetente szaporodik! És Maderias Hercege ki is használta ezt: Elfoglalta Birodalmunk trónját, engem is kiűzött onnan. Ezért nem tarthattuk ezt a tanácsot a hivatalos Tanácsteremben, hanem itt. Ennyi. Rövid ez a történet, de tragikus, hisz’ nézzétek! Mennyi csapás származik belőle. Mehetnek is.

         Egyetértő taps zúgott fel itt is -ott is. ,,Köszönjük! Ez igazán szépen rövid volt!” kiáltottak fel néhányan.

         A Hercegnő nem mozdult a helyéről. Néhány embernek intett, de mosoly nem látszott az arcán és az intései sem egy boldog kislányéhoz hasonlított. Sokkal inkább egy sokat megélt királynőéhez. Mozdulatlanul figyelte az eltávozó nőket és férfiakat. Gondolatban már messze járt. Messze, hegyen, völgyön, tengereken, óceánokon túl, a Birodalom másik sarkában; a Hercegnő a gonosz Herceg kastélyában járt.

         Néhány kivételes tehetségű hercegnőnek megadatik, hogy gondolatban máshol járjon. De nem ám sima álmodozásról van ilyenkor szó! A Hercegnő úgy érzékeli, mintha testben is ott lenne, de őt nem látja senki.

            Fekete, barátságtalan folyosókon járt. Lépteket hallott. Bizonyára a Herceg egyik katonája járhatott erre. Nagy, fekete borjúból készült csizmák voltak ezek. Riadtan felkapta a fejét és nyugtalanul, de gyorsan hátrafordult. Most halk beszédet is hallott:

-Igen, jól mondod, valóban ez a herceg terve –dicsért meg valakit egy vézna, hórihorgas katona. Rekedt hang válaszolt, de a fenség nem látta az oktató arcát:

-Ejnye, ilyen, olyan katonája! Hát azt hiszed ez az a furfangos terv?! Dehogy! De a másik része titkos ám!

-Nyugodjon meg, bennem megbízhat! A Herceg legjobb katonájával beszél!     

-Jól van, jól van! Elmondom! –enyhült meg a másik ember.- De csak halkan.

            A királyi gyermek nem hallott többet, a szavak lehalkultak. Úgy döntött ennél többet nem tudhat meg, visszautazott hát a jelenbe.

         A Hercegnő hamar felnyitotta a szemét. A látomás rövid volt, ám a Tanácsterem már egészen kiüresedett. A közönséges emberek azt hitték ebből az eltelt néhány percből az uralkodó nem tudott meg semmit, de aki ezt hiszi nagyon is téved…